Elsősegély

Kéri Zsolt nézi a szupermarket üveghomlokzatának tántorodó, lompos, középkorú férfit, és arra gondol, hogy nem lett volna szabad erre gondolnia.

Fulladozó emberek görcsbe ránduló testére, tátogó szájára, kiguvadó szemére. Mert amire sokat gondolunk, az valóra válik.

Na persze mindenki el-elképzeli ezt a jelenetet, aki nem egy netkapcsolat nélküli barlangban töltötte az elmúlt pár hónapot. A hírek tele vannak a numborgokkal: 2020 januárjában bukkantak fel, azóta okoznak fulladásos haláleseteket világszerte.

Ahhoz viszont láthatóan nem volt elég az eltelt idő, hogy az emberekben érdemi készenlét is kialakuljon. A dermedten álló Zsoltot meg-meglökik a menekülők, egy srác pánikba esve rángatja a biciklizárját, egy idős nő meg a gurulós szatyrával küzd, amelynek kereke elakadt a járdarepedésben. A szatyor végül felborul, az asszonyt is majdnem letapossák, de sikerül talpon maradnia, kezdené felkapkodni a kiborult konzerveket, de egy öregember karon ragadja, és miközben elrángatja a tömegtől, azt kiabálja, hogy itt vannak, itt vannak, ITT VANNAK!

Igen, ebben egyetértenek a beszélő fejek, a megmondóemberek: a numborgokat a csoportosulás vonzza. Nem számít, ha az csak véletlenszerűen alakul ki. Az emberek most is csak vásárlásukat intézve verődtek össze a szupermarket előtt, a biciklitárolónál, meg odébb, a parkolóban, ahol most újabb sikolyok harsannak fel.

Zsolt végre meg tud mozdulni. A neki-nekicsapódó testeket félrelökve a középkorú férfi felé indul, aki az üvegfal tövében markolássza viseltes pulóvere nyakát. Zsolt tudja, hogy valószínűleg felesleges, amit csinál, mégis a vergődő test fölé hajol, és felkészül a lélegeztetésre.

Csak otthon jön rá, miért csinálta valójában. Megémelyedik magától, félretolja mikróban melegített vacsoráját, pedig tudja, hogy semmi oka az önvádra: a középkorú férfi túlélte, úgy fúrta fejét a kiérkező mentők oxigénmaszkjába, mint borjú az anyja véknyába, és harákolva szívta be az éltető levegőt.

Zsolt azonban nem rá figyelt. Azt sem tudja, ki hívott mentőt. Ha őszinte akar lenni magához, végig másra figyelt, nem erre a szerencsétlenre, akinek a ruháit gépies mozdulatokkal lazította meg, és örökkévalóságnyi ideig fújkálta dohányszagú szájába a levegőt.

– Szögezzük le: a numborgok egyértelműen anyagi természetű lények – magyarázza a tévében valami Dr. Köves Blanka. – Nem úgy látjuk vagy tapintjuk őket, mint például ezt az asztalt, de képesek légmozgást és fénytörési anomáliákat kelteni. Ezen anomáliák alapján tudjuk, hogy a numborgok formája amőbaszerűen változik, de határozott térbeli kiterjedéssel rendelkeznek. A szemtanúk délibábszerű vibrálásról és olykor irizáló színekről számolnak be. Pánikra persze nincs ok, mert ha a numborgok fizikai hatást fejtenek ki a környezetükre, akkor a természeti törvények ismeretében előbb-utóbb őket is meg fogjuk érteni, és…

Numborgok. Vajon honnan ered a név? Talán valami tudós vette kölcsön egy elfeledett sci-fiből… de nem is ez a lényeg. Más, sokkal fontosabb dolgokat sem tudni róluk.

Mit keresnek itt? Miért épp most érkeztek? Mit akarnak tőlünk, leárazott tévéken civakodóktól, akciós kuponokat számolgatóktól, mirelit lasagnét zabálóktól? Mire mennek a tömegbe verődött emberek megfullasztásával?

A filmekben az idegenek általában a bolygót akarják. Zsolt mostanában különösen nehezen bírja ki, hogy ne irkáljon rá exbarátnőjére, Kittire, akivel rengeteg ilyen filmet néztek együtt. Oké, már két napja, hogy legutóbb chateltek – akkor Kitti amellett az elmélet mellett érvelt, amely szerint a Föld légköre az emberi tevékenység következtében most vált elég szennyezetté ahhoz, hogy biztosítsa a numborgok létfeltételeit -, de az már zsinórban a harmadik olyan nap volt, hogy valamilyen formában kommunikáltak.

Zsolt tudja, nem szabad várnia ezeket az alkalmakat. Hisz bebizonyosodott, hogy a passzoló filmes és zenei ízlés nem elég egy kapcsolatot működtetni. A kémia sem, bárhogy is hiányolja Zsolt azt a bizsergést.

Talán pótolja valami más. Zsolt ma határozottan érzett valamit, miközben az ismeretlen férfi fölé hajolt. A levegő megritkult körülötte, halántéka lüktetett, mintha túl sok lufit fújt volna fel egy szülinapi bulira… vagy inkább túl sok szappanbuborékot, mert hamarosan valamiféle kékes-zöldes-ibolyaszín köd homályosította el a látását. Biztosan nem a mesterséges lélegeztetés okozta: Zsolt az egyetemi éveiben nyaranta vízimentősködött, sokszor kellett bajba jutott úszókon segítenie, de tüdejét sohasem vette ennyire igénybe a dolog. Azóta is ügyel, hogy programozói munkája mellett is eljárjon kocogni és úszni, mikor melyik fér bele.

Még csak nem is maga az érzés volt a legszörnyűbb, hanem a felismerés, hogy pontosan ezt kereste, erre kíváncsi azóta, hogy először hallott a numborgokról, megnézte az első, remegő telefonos felvételeket, olvasta a beszámolókat.

Ezt a valamit kereste, amitől most a szőrszálak is égnek álltak a karján, orra megtelt a túlhajtott elektromos eszközök szagával, és a világ szivárványszínekben reszketett körülötte.

Már legalább annyit tud, hogy az egész valóság, nemcsak egy film, amilyeneket Kittivel nézett.

Persze annak is örül, hogy a pulóveres férfi túlélte. Igen, erre kell gondolnia. Akkor talán lesz gyomra befejezni a félbehagyott vacsorát.